Alszanak, felelte. Igen, este volt, csillagos az éj és nem láthattam tisztán a ragyogást, mert éreztem, ahogy a látásom egyre tompul. Visszanéztem a feleségemre és Alice remegett. Nyugodj meg, hajtogattam neki ismét, de ő nem akart ellazulni, azt hittem kiabálni fog, láttam rajta, próbálja elfojtani az érzéseit. Küzdött magával és fel - le hajtotta a fejét. Azonban egy pillanat alatt megállt és kikerekedett a szeme. Fekete sminkje már végigcsorgott az arcán könnyeivel elegyedve és én nem tudtam mi történt. Bajt szimatoltam, nagy bajt, de nem tudtam beazonosítani a probléma gyökerét. Pillanatokkal később azonban megpillantottam Twant és Valentijn, a két szem gyerekünket. Ikrek voltak, pont olyan szépek, mint az anyjuk és olyan félénkek, mint én gyerekként. Nevük holland eredetűek voltak, hogy a katonáknak kisebb esélyük legyen megtalálni őket, és hogy ne lógjanak ki a sorból, ugyanis igen, a kis országban éltünk, mikor elmenekültünk szüleimmel az elnyomás elől. Igaz, eltelt több mint 10 év, mikor már a kicsik megszülettek, de paranoiásak lévén nem adtunk héber nevet nekik.
Most itt álltak az ágyam mellett és én feléjük akartam nyújtani a kezem, megsimogatni még kerek arcukat, csókokat adni rájuk. De mimikájuk torzult és az én karom nem ért el odáig. Felkiáltottak, és én azt mondtam, persze, minden rendben, csak had hunyjam le a szememet egy kicsit. Lassan lecsuktam, örökre a szívembe zártam a képet és soha többé nem pillantottam rájuk.
Joachim Schwarz, 1958., Rotterdam
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése